Sugalmazott kották Angliában

Az oldal nyomtatása

Rosemary Brown angol háziasszony, mindössze két év zongoratanulással a háta mögött több mint 400 zeneművet írt a leghíresebb, már elhunyt zeneszerzők által sugalmazott állapotban. Az 1960-as években többek közt Schumann, Liszt, Chopin, Beethoven, Bach, Berlioz, Schubert, Rahmaninov közöltek zenét rajta keresztül. Richard Rodney Benett angol zeneszerző szerint ilyen zenét képtelenség hamisítani évekig tartó képzés nélkül. Egy angol zenetudós Hanz Gal, Rosemary Chopin zenéjét tanulmányozva kijelentette, hogy akárki írta is, annak sokáig kellett tanulmányoznia Chopin műveit. Rosemary nem állt ellen a pszichikai teszteknek és a zeneszakértők vizsgálatainak sem. Műveiről lemezfelvételek és film is készült.
Egy alkalommal a BBC kért Rosmaryn keresztül "Liszt"-től valamilyen bizonyítékot. Liszt közölte, hogy 1854-ben Lipcsében járt, ahol megbetegedett, és egy bizonyos dr. Richter kezelése alatt állt. A BBC szakértők részéről az első reakció az volt, hogy ez nem lehet igaz, mert Liszt 1848 után már nem utazott.
A kutatás során azonban mégis kiderült, hogy az utazás megtörtént.
Rosemary Brown könyvéből közlünk néhány részletet:

"Amikor először láttam Liszt Ferencet, már nem volt szokatlan számomra, hogy úgynevezett holt lelkekkel találkozom. A londoni nagy, régi ház emeletén voltam, ahol most is lakom. Emlékszem, azon a bizonyos reggelen korán ébredtem, s vártam, hogy anyám hangja szólítson. Anyám mindig jóval az iskolába menés előtt felébresztette a bátyáimat és engem, hogy legyen időnk mindenre és ne kelljen a reggelt kapkodással kezdeni. A ház egy része bérlőknek volt kiadva, hogy kicsit több jusson a család költségeire. Így ebben az időszakban a szüleim szobájában kellett aludnom. A szoba a tetőtérben volt, boltozatos mennyezettel, amely templomra emlékeztetett és biztonsággal töltött el. Ebben a szinte primitíven egyszerű szobában történt, hogy Liszt először megjelent nekem. Egyáltalán nem rémültem meg. Már kisgyerek korom óta hozzászoktam, hogy testetlen lényekkel találkozom. Azt hiszem, meg sem lepődtem. Amíg az ember gyerek, sok mindent természetesnek talál. Ekkor úgy jelent meg, mint nagyon öreg ember. Hosszú fehér haja volt, olyasmit viselt, amit én hosszú fekete ruhának láttam. Hétéves koromban még nem tudtam, mi az a reverenda, de emlékszem, mulatságosnak találtam, hogy egy férfi ilyesmit viseljen. Valamilyen okból azon a reggelen nem mondta meg, ki is ő voltaképpen. Csak annyit mondott, lassan, hiszen még gyermek voltam, hogy valamikor ezen a világon élt, nagy zeneszerző és zongoraművész volt. Azután azt mondta: "ha felnősz, újra visszajövök és adok neked zenét." Egyszerű állítás volt, bonyolult mondatok nélkül, hogy egy gyerek is megértse. Sohasem felejtettem ezt el, hogy eljött. Azidőtájt általában senkinek sem említettem a látogatásokat, főként azért, mert annyira hozzá voltam szokva a túlvilági emberek látogatásához, hogy nemigen töprengtem az érkezésükön, kivéve ha olyasmit tettek vagy mondtak, amit szükségesnek láttam másnak is elmondani. Amikor kicsi voltam, gyakran elmondtam anyámnak, amit láttam, de úgy láttam, hogy valahogy megijedt tőle. Általában azt mondta: "honnan veszed?" "Ezt te nem tudhatod! Néha annyira kellemetlenül érintette, hogy habozni kezdtem, elmondjam-e egyáltalán, amit láttam, s végül egyre inkább magamnak tartottam meg ezeket a másvilágról érkezett emberekkel kapcsolatos élményeket.
Tudtam, hogyan volt elhelyezve a bútor, és le tudtam írni a részleteket, amelyek a házban még azelőtt voltak, hogy én megszülettem. Néha egy másik helyet és időt is érzékelek, ilyenkor úgy érzem, hogy ott is vagyok. Ezek nem objektív képek, csak az enyémek, a harmadik szem képei, és nagyon különböznek attól, ahogy a testetlen lényeket látom. Ez utóbbi objektív tapasztalat számomra.
Kapcsolataim a testetlen lényekkel megnehezítették gyermekkoromat. Nemcsak anyám társaságában kellett vigyáznom a számra. Még nagyon fiatal voltam, amikor rájöttem, hogy bár az általam tapasztalt látogatások nagyon hétköznapi dolgok, és nem rémítenek meg engem, mások másként reagálnak. A reakciók az egyszerű hitetlenségtől addig az alig titkolt meggyőződésig terjedtek, hogy kissé bolond vagyok. Most, amikor már felnőttem, el tudom fogadni az emberek szélsőséges véleményeit, de amikor gyerek voltam, egy gyerek igazságérzetével úgy gondoltam, hogy mások hitetlenkedése az iránt, ami számomra hétköznapi dolog volt és valóban megtörtént, nemigen érthető. Ma már nem emlékszem, mikor láttam először testetlen lényt. Vannak halvány emlékeim, amelyek körülbelül 7 éves koromból származnak. Az első látogatás, amelyre világosan emlékszem, nagyon korai volt. 6-7 éves lehettem. Korán reggel feküdtem a hátamon és bámultam a mennyezetet. Egy lovagfélét láttam, ragyogó fegyverzetben. Békés és nyugalmas hangulatot árasztott, biztosra vettem, hogy egy őrangyal áll mellettem. Félek, hogy ez nagyon romantikusan hangzik, pedig így történt.
Anyám a maga módján hívő volt, apám egyáltalán nem, bár később néhány élményem hatására nagymértékben megváltoztatta véleményét. Az érzékfeletti észlelés képessé tett, hogy lássam és halljam apám sok barátját, akik már elmentek és olyan részleteket mondtak el az életükből, amiket semmiképpen sem tudhattam, én pedig, amikor kérték, továbbítottam ezt apámnak. Először nem nagyon törődött vele, úgy vélte, kihallgattam a családi beszélgetéseket illetve megőriztem tudattalan emlékezetemben. De amikor egyszer üzenetet kaptam számára egy "Black Alec" nevű egyéntől, annyira meglepődött, hogy hitt nekem. Apám barátja volt és amikor a húszas éveikben jártak, és valamilyen gyanús ügye volt apámmal, a barátságnak vége szakadt, apám pedig teljességgel száműzte az emlékezetéből. Black Alec azért jött hozzám, mert bocsánatot akart kérni apámtól a kárért, amit a Földön neki okozott. Kötelességszerűen átadtam az üzenetet. Apám rettentően meglepődött. Az illető már meghalt, amikor én megszülettem, még anyám sem tudott a dologról, és amikor részletesen leírtam apámnak a külsejét, majd átadtam a bocsánatkérését, úgy látszott ez végérvényesen eldönti számára, hogyan vélekedjen a képességeimről és a halál utáni életről. Miután meggyőződött róla, hogy amiket látok nem gyermeki fantáziák, teljességgel megváltozott. Amikor ez történt, 16 éves voltam.
Mindig nagyon hálás voltam szüleimnek, hogy nem írattak be semmilyen formális vallásoktatásra. Ennek köszönhettem azt, hogy szabadon gondolkodhattam erről a kérdésről és azt, hogy nem kényszerítettek rám dogmatikus és szűklátókörű nézeteket.
Amikor gyerek voltam, sokkal élénkebben láttam a szellemeket, a lények olyan valóságosak voltak, hogy könnyen összetéveszthettem volna őket valakivel, aki hús-vér alakjában létezett. Látnoki képességeim, intuícióim gyakran hoztak kínos helyzetbe életem során. Számomra mindig olyan dolgok ismeretét tette lehetővé, amelyekről normális körülmények között nem tudhattam volna. Középiskolás koromban az intuitív felvillanások mellett találkoztam teljesen idegen szellemekkel, rokonokkal, főként egyszerű, ismeretlen emberekkel, akiknek a neve semmit sem mondana. Egyszer vagy kétszer láttam Beethovent, és egyszer Schubertet. Mindkettőjüket felismertem, mert ebben az időben középiskolába jártam. Általában csodálkoztam, miért jönnek hozzám, majd úgy gondoltam, tudják, hogy szerettem a zenét.
Talán az egyetlen olyan látomás volt, amelyben valaki beszélt hozzám akkor volt amikor Liszt elmondta, hogy ha majd felnövök, zenét akar nekem átadni. Csak amikor nagyobb lettem, kezdtem hallani, hogy a látogatóim beszélnek hozzám. Azt azonban nem tudtam, hogy egész gyermekkoromban, amikor dolgozni kezdtem és egész házasságom alatt Liszt állandóan figyelt és a háttérben várakozott és szellemi irányítást kaptam tőle anélkül, hogy sejtelmem lett volna róla, honnan származik. Életem az idő tájt olyan nehéz volt, hogy e szellemi irányítás segített nekem talpon maradni a nehéz napokban. Amikor a férjem 1961 augusztusában meghalt, egyetlen fillér nélkül maradtam, nyolc éves és négy és fél éves gyermekünkkel, akiket egyedül kellett tovább nevelnem. Mindig szűkösen éltünk, de most szociális segélyért kellett folyamodnom. Nehéz idők voltak. Néhány héttel azután, hogy elment, éjszaka csak ültem az ágyban, és megpróbáltam lazítani. Érdekes módon éppen nem a férjemre gondoltam, amikor hirtelen meghallottam a hangját. Azután elég világosan és pontosan jól kivehetően láttam őt, amint az ágyam szélén ült. Fiatalnak és ragyogóan egészségesnek nézett ki. Másként, mint az az ember, akit néhány héttel azelőtt elvesztettem. Az, hogy jól néz ki, csodálatos hatást tett rám.
Ezután elég gyakran jött, nemigen mondott mást, minthogy vigyázni fog a gyerekekre, minden rendben lesz velük és a jövőjükkel.
Az ezt követő két évben, ha én vagy a gyerekek betegek voltak, mindig jelt adott magáról. Thomas, a fiam még öt éves sem volt, amikor az apja elment, de hamar tapasztaltam, hogy mindent rendbe tud hozni a ház körül. Honnan tudod, hogy kell csinálni - kérdeztem. A papa elmondta nekem - válaszolta.
Liszt közvetlenül a férjem halála előtt is megjelent, de a háttérben maradt. Később egyre gyakrabban előfordult, hogy gyakorlati segítséget is nyújtott. Férjem halála után az iskolai konyhán dolgoztam. Mintegy három év telt el így. Egyszer megcsúsztam felmosás közben, és eltört a bordám. Hetekre kiírtak. Lassan múlt az idő, egy napon úgy gondoltam, mivel dolgoznom nem volt szabad, hogy zongorázással töltöm az időt. Ezen a délutánon valóban nagyon élénken , mellettem állva megjelent Liszt. És rájöttem, hogy nem én találom ki a zenedarabot, hanem ő vezeti a kezemet. Később egyre több és több zenét adott át. Liszt egy napon így szólt: "Azért jöttem, hogy teljesítsem ígéretemet. Emlékszik, hogy eljöttem és meglátogattam sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kislány volt?" "Emlékszem. Maga viszont fiatalabbnak látszik, mint akkor." - feleltem. Csak bólintott és kísérletet sem tett, hogy a helyzetet megmagyarázza. Természetesen az elején kicsit zavarban voltam, hiszen amíg élt, nagyon híres ember volt. Általában csak ültem és hallgattam. Módszerét leginkább azzal tudnám jellemezni, mintha egy kesztyűt húzott volna a kezemre. Földöntúli segítség nélkül abban az időben még egyáltalán nem tudtam zongorázni. Azt a kevés készséget, amit korábban 2 év alatt megszereztem, elfelejtettem a hosszú idő alatt, amíg nem gyakoroltam.
Legalább 12 éve nem zongoráztam. Meglehetős hézagok voltak a tudásomban a kottaírást tekintve is, de elkezdtem leírni a darabokat, amiket adott. Később több zeneszerző is diktált nekem. 1967 őszén elkezdtem zongoraleckéket venni, hogy fejlesszem játékomat."
Azoknak, akik gyanakvóan szemlélik, honnan ered az én zeném, és akik más magyarázatot keresnek, mint a valódi - azoknak elmondom, hogy ez nem más, minthogy a zene egy másik szintről érkezik. Ez leginkább arra hasonlít, mint amikor a rádió valamit kisugároz, lead. A kétkedőknek csaknem mindig ugyanaz az elmélete, hogy fiatal koromban nagyon komoly zenei képzettséget kellett kapnom, és ezt igyekszem mélyen eltitkolni. Azzal érvelnek, hogy ez az elmélet lenne az egyetlen logikus magyarázata annak a több tucat, mintegy 400 zenei darabnak, amelyek különböző stílusban íródtak. Aki ért a zenéhez, tudja, hogy szinte zenei zseninek kellene lennem ahhoz, hogy mindezt én egyedül hozzam létre, de a nem zenész hitetlenkedők többségének fogalma sincs arról, milyen nehéz dolog zenét szerezni. Bár nem minden zenemű kiemelkedő, amit írtam, de még azokhoz is nagyon kiváló zenésznek kellene lennem.
Egyszer feltettem a kérdést Lisztnek, miért éppen engem választott, hogy zenét közöljön általam? "Mert önként jelentkezett" - válaszolta - "Már sokkal a születése előtt, amikor az életnek egy másik megjelenési formájában létezett, beleegyezett, hogy kapcsolatot létesítsen köztünk és a világ között," Erre a válasz az, hogy állandóan találkoztam más szintről érkezett emberekkel.
"Miért nem születtem olyan családba, ahol megfelelő zenei előképzést kaphattam volna?" - kérdeztem.
"Ön éppen eleget tud ahhoz, hogy a mi céljainknak megfeleljen. Ha ön valóban teljes zenei képzést kapott volna, az egyáltalán nem segítené elő a mi dolgunkat. Sokkal nehezebben tudná bebizonyítani, hogy magától nem lenne képes megírni a mi műveinket." - "Tudom, hogy vannak emberek, akik jóval többet szenvednek mint én, de úgy gondolom, hogy nekem is több jutott, mint amennyi kijár." - mondtam neki. Rámnézett és így szólt: "Mielőtt erre a világra született, és mielőtt beleegyezett, hogy a mi összekötőnk legyen, bele kellett egyeznie egy bizonyos mennyiségű szenvedésbe is, hogy szert tegyen kellő érzékenységre. A szenvedés, amiben része volt, segíti hozzá az ilyesfajta tehetséget, mint az öné, hogy működésbe jöjjön. Azok az emberek, akiknek az élete könnyű és nyugalmas, nem eléggé érzékenyek ahhoz, hogy könnyen kommunikáljanak velünk."
Minden médium, de mások is tudják, hogy egy szellemtől választ kapni egy kérdésre nem olyan, mint ahogyan feltárcsázunk egy számot. Lehet, hogy egyáltalán nem létesíthető kapcsolat, és ha sikerül is, a személy, akit szellem alakjában megkérdeztünk, lehet hogy nem tudja a választ a kérdésre, de az is lehet, hogy nem kívánja magát egy kérdéssorozatnak alávetni.
Lehetőségem volt rá, hogy Lisztnek mindenféle kérdést tegyek fel az ő világára nézve, és ő mindig megpróbált úgy válaszolni, hogy megértsem. Például azt kívántam megtudni, hogyan jut el valójában ő és mások egyik helyről a másikra? Magyarázatában egy modern science-fiction szót használt: teleportáció útján. Azt mondta, körül tudja utazni a világot, de nem úgy, hogy arra a helyre gondol, ahova el akar jutni, hanem arra az emberre, akit meg akar látogatni. Azt is elmagyarázta, hogy hétköznapi esetekben, ha megbetegszünk vagy megsérülünk, a testünk mindig megpróbálja helyreállítani, meggyógyítani magát. Ez az életerőnek köszönhető, amely állandóan működik és megpróbál beszabályozni, kiegyenlíteni. "A legtöbb betegségből ki tudnánk gyógyítani magunkat, ha hagynánk működni ezt az erőt."
Valahogyan igazságtalannak tűnik - mondtam Lisztnek, hozzátéve, hogy bár nagyon tiszteletlenül hangzik, de Isten talán elrendezhetné úgy is a dolgokat, hogy kicsit többet tudjunk, hogy biztosak lehessünk az Ő létezésében. Liszt nagyon elgondolkodtató választ adott: "Talán egy allegória segítségével tudnám a legegyszerűbben elmagyarázni. Ha elültetünk egy magot a földbe, az nem láthatja, hová fog jutni. Ott van a sötétségben és nem tudja, hol a fény, hol van a levegő. De ebbe a csírába az Isten belehelyezte azt az ösztönt, amelynek erejével meg fog nőni, amely az útját a fény, a levegő felé irányítja majd. Ugyanez a helyzet az emberi lélekkel. Lehet, hogy a lélek sötétben van, de ott van benne az isteni eredetű ösztön. Ez az erő el fogja vezetni végül a fény és a megértés felé. A lélek végül el fog jutni az Istennel kapcsolatos tudatosságig - de nem feltétlenül a földi lét során." Meglehetősen szomorúan mondta: "Nagyon sokan abban a hitben élnek, hogy ez az egyetlen élet, és nem jut el a tudatukig, hogy ha az életünk itt véget ér, a kitárt szellemi síkon tovább tudunk menni. A pokol Liszt elmondása szerint olyan dolog, amit magunk csinálunk magunknak. Így folytatta:
"Ha valaki szándékosan kártevő életet élt, vagy szándékos gondatlanságával illetve tettével szenvedést okozott másoknak, akkor a mi szintünkre érkezve szembe kell néznie azzal, amit tett.
Az emberiség olyan korszak felé közeledik, amelyben egyre inkább legyőzheti múltbeli korlátait, a műszaki felfedezések és az orvosi haladás növekvő felszabadulást hozhat az elnyomás különböző fajtái és a betegségek alól. Az ember számára a legnagyobb probléma ma is az önmagához és az embertársaihoz való viszonya. Hogy tökéletesen megértse önmagát, ismernie kell a tényt, hogy nem csupán átmeneti formában létezik, amely öregedésre és halálra van ítélve. Halhatatlan lelke van, amely halhatatlan finomenergia-testben lakik és olyan értelemmel van felruházva, amely független az emberi agy fizikai lététől.
Nem egyszerűen azért közlünk zenét pl. Rosmary Brownnal, hogy a közönséget hozzájuttassuk a hallgatás élvezetéhez. Ehhez a jelenséghez lényegét tekintve hozzátartozik, hogy reményeink szerint serkenteni fogja az érzékeny, befogadásra képes érdeklődést, és sok kellőképpen intelligens és pártatlan emberben megmozdít valamit ahhoz, hogy felfedezzék és kutassák az emberi értelem és lélek ismeretlen régióit. Amikor az ember leszáll tudata mélyébe, akkor lesz képes az anyagtalan magasságokba szárnyalni."
Már sokféle elgondolás megfogalmazódott e zene hirtelen felbukkanásának magyarázatára, de nem szabad túlságosan könnyedén elhárítani azt a lehetőséget, hogy a múlt zeneszerzői az Önökétől eltérő dimenziókban még mindig élnek, és igyekeznek kapcsolatba lépni Önökkel. Az érzékszerveken túli érzékelés legkonokabb elutasítói sem tudják meggyőzően bebizonyítani, hogy nincs élet a fizikai halál után. A jelenség legvalószínűbb magyarázata a transzcendens, és minden bizonnyal Rosemary Brown médium voltában rejlik.
Mervyn Southwark -nak a könyvhöz írt előszavában olvashatjuk: " Én, aki hosszú évek óta érdeklődöm a transzcendens kutatások iránt, elfogadhatónak tartom a feltételezést, hogy a síron túli világban egy más dimenzióban, jobb adottságokkal rendelkező életet fedezünk fel. Abban az időszakban, amikor az emberek gondolkodását környezetük materializmusa tartja fogva és amikor az egyház is nehézségekkel küszködik, hogy nekünk egy nemesebb létezési módot mutasson meg, Rosemary Brown élményei kihívást és útmutatást tartalmaznak a fogékonyak számára. Van egy másik világ ezen kívül, és akár tudomásul vesszük, akár nem, életünket az örökkévalóság árnyékában éljük le."


Forrás: Rosemary Brown: Hangok a túlvilágról Kiadó: Westinvest Kft 1992.

Összeállította: Boros Katalin