Jézus és a reinkarnáció

A hivatalos keresztény egyházban mindig is vitatott téma volt a reinkarnáció ténye, bár Krisztus idejében ez még magától értetődő dolog volt. Mostani cikkünkben Dombi Feri bácsi, a Hang kötetek szerzője mondja el pár éve írt, értelmet megnyugtató véleményét ebben a kérdésben. Az alábbiakban tehát az Ő írását idézzük.

"E kérdésre: Mi késztetett arra, hogy a reinkarnációval érdemben foglalkozzam, maga Jézus kijelentései, példabeszédei hívták fel a figyelmemet. Reinkarnáció alatt nem a lélekvándorlást értem. Szerintem a lélekvándorlás a reinkarnációnak eltorzított formája. E torzításon nem kell csodálkoznunk, amint azon sem, hogy még ma is a legtöbb keresztény embernek torz képe van nemcsak Istenről, de Jézusról is.
Bizony mindannyian az önzésnek és a felelősség áthárításának torz tükrével születtünk a Földre akkor is, ha ezt 'útközben' megbántuk.
Reinkarnáció alatt értem ugyanannak a szellemi teremtménynek újraszületését emberként, aki már élt valamikor a Földön, illetve azért született, mert születése előtt önzése, gőgje folytán méltatlannak bizonyult Isten boldogságára.
A reinkarnáció véleményem szerint nem azonos az újjászületéssel sem, amelyben részesülniük kell mindazoknak saját testükben, akik üdvözülni akarnak (Jn. 3;3).
Köreinkben azt szoktuk mondani, hogy az ember elsősorban nyaktól fölfelé ember. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy értelmes ember értelmetlenséget sokáig nem tud képviselni főleg akkor, ha valamire az egész életét rá akarja tenni.
A reinkarnációval nem törődésben látom annak is a következményét, hogy a szegény, szolgáló Jézust emelt fővel képesek képviselni különböző rangokban, stallumokban, trónusokon ülő kései utódai azoknak az apostoloknak, akik még tudták, hogy nem lehet különb sorsa azoknak, akik Jézus nyomában járnak, mint amilyen sorsa Mesterüknek volt (Jn 15.20).
De ne szaladjak oly gyorsan előre! Egyelőre csak azt állítom, hogy nem az indított a reinkarnációval való szóba állásra, hogy a hatmilliárd emberből több mint négymilliárd hisz benne. Nem ez indított, bár ez is figyelmet felkeltő lehetne azoknak, akik szívesen és joggal foglalkoznak azzal, hogy bizonyos szó, kijelentés, hol és hányszor fordul elő. Ez így igaz akkor is, ha egy igazságnak soha nem lényeget érintő kritériuma az, hogy hányan és hányszor képviselik.
Még józan eszem sem elsődleges szempont a reinkarnációval való foglalkozásom tekintetében, bár ez nem teljesen elhanyagolható. Nem hanyagolható el számomra az a 'véletlen', hogy nem vagyok azok között az afrikai csontváz emberek között, akik 'véletlenül' nem a mi égövünk alatt látták meg a napvilágot, sem azok között, akik a Teréz anya leányai által - mint csepp a tengerben - felkarolt leprások és különböző betegségekben magukra maradt százezrek életét jellemzi.
Nem. Engem Jézus szavai, kijelentései kényszerítenek arra, hogy foglalkozzam a reinkarnáció gondolatával, és nyitott és hálás leszek mindazoknak, akik igazolni tudják számomra Jézus alapján csakúgy, mint a józan ész alapján azt, hogy a több mint négymilliárd ember hite a fantazmagóriák, a mesék világába tartozik. Kezdem hát Jézus kijelentései alapján igazolni azt, hogy szóba kell állnom a reinkarnáció gondolatával.
Azt mondom, hogy kezdem. Igen, mert egyelőre csak egyetlen gondolatpárt említek, ajánlok testvéreim figyelmébe. Ha ezt már alaposan megcáfolták vagy elfogadták, akkor érdemes tovább olvasni, folytatni a bennem felmerült, s eleddig még meg nem cáfolt érveim felsorolását.
Feltételezem, hogy Jézus volt a világon a legemberibb ember, és ő joggal elvárja azoktól, akik követésére vállalkoznak, hogy egyre emberibb emberek legyenek. Tehát értelmes emberként értelmes dologra tegyék életüket.
Jézus szűk kapunak és keskeny útnak mondotta azt az utat, amely az életre vezet, és hozzátette még azt is, hogy kevesen találják azt meg. Azért, hogy tévedés ne essék, nehogy valaki véletlen kisiklásnak, elnagyolásnak tartsa kijelentését, még hozzáfűzte azt is, hogy széles az út, és tágas a kapu, amely a romlásba vezet, és sokan mennek be rajta. (Mt 7.13-14). Az 'életet' a mennyek országának gondolom. A 'romlást' pedig a kárhozatnak A dúsgazdag és a szegény Lázárról szóló példabeszédében Jézus egyértelműen elmondta, hogy odaát nincs mód átevickélni a romlást jelentő pokolból az életet, a mennyek országát jelentő ábrahámi kebelre. (Lk 16.26).
Véleményem az, hogyha nem lenne reinkarnáció, akkor a JÓ Isten jósága emberi mércével is csak rossz Istennek lehetne nevezhető, mivel a kevés gyermeke mellett a sok gyermekét örök kárhozatban tartaná örök létben. E kijelentésemnek kétségtelen alapja az, hogy minden létezőt szerintem Isten tartja létben. Amit Ő nem tart létben, az nincs! Vagyis Isten létben tartó módon van jelen teremtényeiben. Azt sem gondolom elfogadhatónak, hogy hol létben tart, hol megsemmisíti azt, amit, akit létben tartott. Azért nem tartom számomra ezt elfogadhatónak, mert részben Istenben nincs változás, részben pedig szerintem Isten nem hebehurgyán teremti Önmagára szellemi teremtményeit, és elfogadhatatlan számomra az is, hogy valaki, legyen az akár a világ leggonoszabb szellemi lénye is, akkor érezze jól magát, amikor rosszul érzi magát. Márpedig ez azt jelentené, hogy a sok milliárd elkárhozott, soha nem jönne ki a poklok poklából, bár kijöhetne. Elfogadhatatlan tehát számomra az, hogy egy rossz állapotból ne lehessen soha kiút annak, aki nem találta meg a keskeny utat és a szűk kaput. Így már ez az egyetlen jézusi gondolatpár, amely szerint sokan kárhoznak el, és odaát nincs végleges revideálásra lehetőség, már elég arra, hogy szóba álljak a reinkarnáció gondolatával. Igaz, el lehetne mondani azt, hogy van tisztítóhely, és onnan lehet kiút a mennyország irányában. De akkor meg a poklot, a kárhozatot kellene tagadnom, ami szintén nem megy, mert Jézus szavai alapján a férgük el nem hal, és a tüzük ki nem alszik (Mk 9.48).
Jelenleg én egy olyan egyháznak vagyok tagja, amely sem a tisztító tüzet, sem a poklot nem tagadja, hanem kifejezetten hittartalomként állítja, megköveteli övéitől, de a reinkarnációval kapcsolatban tudtommal nincs ilyen hittétele. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Hát ezért képes arra, hogy a kicsi, szegény, kiszolgáltatott jézusi magatartást lecserélje a nagy, gazdag, és önmagát engedelmeskedtetéssel biztosító intézménnyel. Ha az egyházam hatalmasai szóba állnának a reinkarnáció gondolatával, úgy gondolom, egy sem lenne közülük olyan botor, hogy hatalmaskodást vállalna abban a tudatban, hogy emiatt még a Földön egyszer kegyetlen szolgasorsot kell majd vállalnia.
Folytatom a reinkarnáció létével kapcsolatos nézetem igazolását. Tömören akarok fogalmazni. Nemcsak azért, mert nem akarom bő lére ereszteni mondandómat, hanem azért is, mert e kis írásomat vitaindítónak szántam.
Jézus beszél konkolyról, amelyből búza soha nem lesz. Nem beszél farkasról, amelyből bárány lesz, de beszél arról, hogy mindkét létezőpár az marad, ami volt kezdetben. 'Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig Mt 13.30!: - Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Mt 10.16'
A konkoly az konkoly, a farkas az farkas marad. De azt is mondja, hogy majd akkor, amikor Őt keresztre feszítik, mindeneket magához vonz, és nem mondja azt, hogy kivéve... 'Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a Földről, mindenkit magamhoz vonzok. Jn 12.32' Tehát ismét csak azt következtetem ebből, hogy az örök kárhozat lehetősége bár örökre létezik, de az örökre elkárhozottak elkárhozott létezése nem létezik. Itt a Földön viszont vannak olyanok, akik az Ördög atyától vannak (Jn 8.43), és akikért Jézus kifejezetten elmondja, hogy ezekért nem imádkozik (Jn 17.9). Sőt még övéit is figyelmezteti, hogy rázzák le lábuk porát (Mt 10.14), ha ilyenekkel találkoznak.
A Szentlélek elleni bűn valósága nem érv amellett, hogy vannak örökre elkárhozottak, mivel ez a bűn nem egy döntés következménye, hanem a megátalkodottság állapota. Nagyon természetes, hogy mindaddig, amíg valaki megátalkodott állapotban van, számára nem lehetséges a bűnbocsánat megszerzése.
Igaz, hogy a pokol tüze ki nem alszik, a férgük el nem pusztul, de csak addig maradnak ott az elkárhozottak, amíg ki nem fizetik tartozásukat (Mt 18.34). Ez viszont szintén nem lehetséges odaát, mivel ott, ahol nincs rászoruló, ott nem létezhet a rászorulókon való segítés, tehát nem lehet adósságtörlesztés. Igaz az is, hogy senki nem juthat az Atyához, csak Jézus által (Jn 14.6), és senki nem jut Jézushoz, hacsak az Atya nem vonzza őt (Jn 6.65). Az Atya pedig csak azokat vonzza, akik az Atyánál tanultak (Jn 6.45). Tehát már születésük előtt megbánva az ott elkövetett szeretetlenségüket önmagukkal szemben, megtanulták, hogy ezt nekik jóvá kell tenniük. Jézus csak a Földön van minden szellemi teremtményében rászoruló, tehát viszontszeretni vágyó módon jelen. Így ismét csak szóba kell állnom azzal a lehetőséggel, hogy mindenki leszülethet a Földre újra, amíg újjá nem születik saját testében az által az Isten Lelke által, aki nemcsak képes, de újjá is szüli azt (Jn.3.3), aki Őt a rászorulókban szereti.
A teljesség kedvéért meg kell még említenem azt, hogy Isten nem személyválogató, hanem szerepeket kiosztó. De a szerepkiosztásban sem lehet személyválogató. Így amikor Keresztelő Jánost már születése előtt betöltötte Szentlélekkel (Lk 1.41 - 44), akkor ezt csak azért tehette, mert Jánosnak igazolnia kellett már előbb, hogy Istent visszaszeretése az ő lelkében már eldöntött tény. Jézus szavai alapján ő Illés, akinek el kellett jönnie előfutárként (Mt 11.14), hogy mint pusztában kiáltó, előkészítse az Ő útját.
Az Ószövetségből egyetlen idézetre hívom fel figyelmeteket. Jób könyvében ezt olvashatjuk: "Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza Jób 1.21." Tudom, hogy Jób könyve tanmese. De éppen, mert tanmese, tanítani akar minden kijelentésével!
Szívesen vállalom a fentiekkel kapcsolatban az olyan termékeny párbeszédet, amelyben minősítések helyett érvekkel válaszolunk egymásnak.

Testvéri szeretettel: Dombi Ferenc"