MEDJUGORJEI NAPLÓ

(Lejegyezte: Kiss Mónika)

2004. június 4.

Egy áprilisi estén Fülöp Endre keresett telefonon. Hirtelen nem is emlékeztem rá, ki ő. Igaz, ami igaz, teljesen megfeledkeztem róla, mióta tavaly májusban Inárcson a műsorban való hegedülésem után odajött hozzám ismeretlenül, és az elérhetőségemet kérte, annyira tetszett neki a hegedűjátékom.

Hát most elért, közel egy év múlva, s amiért megkeresett, ez volt: volna-e kedvem velük tartani, részt venni a medjugorje-i útjukon. Nagyon nagy öröm töltött el, s főleg azért, mert rögtön úgy éreztem: a Szűzanya hív engem. Aki a Feri bácsi Édesanyja, a Közösségünk Édesanyja, s az én Égi Édesanyám is.

Persze igen-t mondtam, s külön öröm volt, hogy Zoltánnak is kedve volt velem tartani az útra.

Ma már június 4-e van. Az elmúlt hetekben — miután az első napokban olyan simán ment minden, ami az elutazást illeti — sok nehézség tornyosodott és akarta megakadályozni a medjugorje-i zarándokutat. A viharfelhők jöttek és mentek, s bár egyik-másik igen veszedelmesnek látszott, úgy tűnt, nem tudnak ártani.

Az elmúlt hónapok során valamiféle edzésterven vezetett át a Jóisten. Problémák és feszültségek a közösségben, családban — mindezek közepette és után olyan jótékony vértezet fogott körül az Istenbe vetett bizalom által, hogy amikor az első munkahelyi „csapás” érkezett, már szinte automatikusan mondtam ki magamban: „Ne félj, csak higgy!” Az utóbbi időben olyan mértékben voltam rászorulva és ráutalva az Isten iránti bizalomra, olyan mélységben éltem meg, hogy egyedül Ő tartja az életemet, mint talán még soha ezelőtt.

E medjugorje-i útról is tudom, megingathatatlanul, hogy a Szűzanya hív, tehát Jézus akarja, így semmi és senki meg nem akadályozhatja. Más dolog az, amikor az ember vágyakozik valami után. De itt nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy az Isten mindig azt akarja, hogy közelebb kerüljünk Jézushoz. Egy medjugorje-i zarándokút átélése szinte semmivel sem pótolható élmény e tekintetben. Ezért voltam és vagyok biztos, hogy ez a Mennyei Atyám szándéka velem kapcsolatban. S Nála hogyan is lehetne bármi vagy bárki hatalmasabb, hogy megakadályozhatná azt, amit Ő akar velem?

Édes Jézusom, most látom csak egyre jobban, hogy hogyan is tudunk mi, a Te bárányaid megélni a farkasok között. Ha Te valahogyan, valamiképpen nem hatnál, nem befolyásolnál azokra a „hatalmasokra”, akik felettünk uralkodni akarnak, akkor nekünk végünk lenne. Akkor nem lenne sem Medjugorje, se semmi más. Ahogy napról-napra megtapasztalom, mennyire ura vagy a körülményeimnek is, erre egyszerűen nincsenek szavak. Fülembe és szívembe csengenek HANG-od szavai: „Azért élek benned, hogy kívülről se akármi történhessen veled. És: „Még az ördög is csak a te érdekedben tud működni.” Döbbenetes átélni és meg is tapasztalni ezeket az igazságaidat.

2004. június 22.

Reggel korán, 6 órakor indultunk a budai Skála parkolójából autóbusszal Medjugorjébe, az Égi Béke a Földön Közösség tagjai. Az elmúlt napok zsúfoltsága és kimerültsége alig-alig engedett örülni, de most, az induláskor eltöltött az öröm, hogy végre indulhatok a Szűzanyához.

Hála Istennek, kellemes és zökkenőmentes utazásunk volt. Illetve nem egészen, mert az egyik megállóban otthagytuk Dezső bácsit, és vissza kellett fordulnunk érte az autópályán, ami nem volt egy egyszerű dolog. Ettől eltekintve nagyon jól éreztük magunkat, és külön ajándék volt, hogy éjjel 12-1 óra helyett este 8-kor már megérkeztünk Medjugorjébe. Még világos volt, amikor kiszálltunk a buszból a panziónk előtt. Ahogy néhány lépésre távolodtam a busztól, valami különös illat töltött be, és ezzel párhuzamosan egy nagy félelem is. Tudtam, hogy ez az az illat, ami a Szűzanya ajándéka, amivel jelzi: „Itt vagyok.” Ezért ijedtem meg úgy, mert átélni egy égi lény érzékelhető jelenlétét, ez az első pillanatban nem kis ijedség. Zoltánnal mindenesetre elkezdtünk próbálkozni: jó pár ott lévő virágot és növényt végigszimatoltunk, de a Szűzanya illata egyikhez sem volt fogható, és minden más illattól megkülönböztethető és felismerhető volt. Hát, úgy jártam, mint a látnokok 1981. június 24-én: a legelső Mária-jelenés alkalmával annyira megijedtek, hogy elszaladtak. Ezért ünneplik a jelenések évfordulóját június 25-én, mert másnap már ott mertek maradni a Szűzanyával, és együtt imádkoztak Vele. Amikor alábbhagyott a riadalmam, akkor viszont olyan túláradó öröm és erő töltött el, hogy felkaptam a nehéz táskákat, és meg sem éreztem a két emeletet, míg a szobánkhoz vittem. A kis erkélyünkön – még mindig ebben az illatban – forró hálával köszöntem meg a Szűzanyának, hogy elhívott ide, és itt vagyok, megérkeztem.

2004. június 23.

Reggel 8 órára mentünk a medjugorjei templomba, magyar nyelvű szentmisére. A csodálatos Mária-szobor előtt ültünk, oldalt. Valami gyönyörű ez a szobor, a finom arccal, s a tündöklő csillag-koronával. Mise után átmentünk a templom mögött lévő ú. n. sárga házba, ahol Ljubo atya beszélt a medjugorjei jelenésekről. Olga, a szervező fordított magyarra. Érdekes volt megtudni, hogy az Egyház hivatalosan nem ismeri el Medjugorjét. Ennek az az oka, hogy - míg Lourdes-ban és Fatimá-ban már befejeződtek a jelenések - addig Medjugorjében a mai napig tartanak, naponta ismétlődnek. Tehát csak a jelenések megszűnte után válhatna hivatalosan is elismertté. A szenteket sem avatják szentté életükben, csak jóval, sok vizsgálat után - haláluk után. (Érdekesség: Lourdes-ban reggel jelent meg a Szűzanya, Fatimában délben, Medjugorjében pedig este.)

A sárga házban

Délután 2 órakor a parkban Olgával találkoztunk, aki Medjugorje történetéről és a látnokokról beszélt. Odaszögezte a figyelmünket, lebilincselő volt. Tőle tudtuk meg, hogy a pápa, mint magánember, elismeri a jelenéseket, de mint hivatalos egyházi személy, ezt nem teheti meg. Olyannyira, hogy — bár ő fogadta a látnokokat a Vatikánban — de ő nem tehetett látogatást soha Medjugorjében, mert ezzel hivatalosan is elismerné a jelenéseket. Döbbenetes dolog!

Fél 4-kor átmentünk a parkból a sárga házba, ahol az egyik látnokkal, Marija-val találkoztunk.

Középen Marija, a látnok

Este 6 órakor zsúfolásig megtelt a templom mögötti tér, elkezdődött a Rózsafüzér imádság a világ sok nyelvén. 7 órakor a nemzetközi szentmise kezdődött. Olyan fáradt, kimerült voltam, hogy már alatta elég rosszul éreztem magam. Zoltánnal elindultunk haza a szállásra. Ekkor Zoltán vette észre, hogy az égen ott volt a felhőben Mária, karján a Kisjézussal. Most már örültem, hogy végigültük a kimerítő eseményt.

Körülbelül fél óra gyaloglás volt az út, és mire a panzióhoz értünk, szinte összeestem. A baj az volt, hogy 15 perc pihenő után vissza kellett volna menni a templomhoz, mert Endre testvérem megbeszélte számomra Melindával a találkozót, tíz perccel az esti, 22 órai szentségimádás előtt, a sekrestye fehér korlátjánál. Melinda itt hegedül Medjugorjé-ben, és még soha nem hallottam ilyen csodálatos hegedűhangot. Azt hiszem, az Isten karizmává emelte benne ezt a képességet.

Mondtam Zoltánnak, hogy képtelen vagyok egyetlen lépést is tenni. Ledőltem az ágyra, és úgy éreztem, többet fel sem tudok kelni. Nagyon el voltam keseredve, tehetetlenségemben még a könnyeim is előjöttek. Bántott, hogy Endre megszervezte, hogy teljesüljön a szívem vágya, én meg képtelen vagyok visszamenni. De jó, hogy drága Feri bácsi megtanított a párbeszéd-imára, s így kezdtem el beszélni a Szűzanyához: „Édesanyám, ne haragudj rám, hogy ilyen vagyok. Nagyon szerettem volna Melindával találkozni, de még le is tudnék erről mondani, csak az bánt, hogy Endre hiába vár ott. Én nem tudok most fél órát gyalogolni újra.” Mária pedig olyan szelíden válaszolt a lelkemben:” Ne félj, drága gyermekem! Nincs semmi baj. Itt az én vendégem vagy!”

Feküdtem tovább lemondóan. Nem telt el 2 perc, hallom, ahogy Zoltán szalad fel a lépcsőn, szinte beront a szobába, s izgatottan mondta:” Gyere, azonnal itt lesz a taxi.” Lefutottunk a panzió elé, s még két fáradt testvérünket is el tudtuk így vinni, akiket szintén a kimerültség tartott vissza, hogy eljöjjenek.

Éppen időre érkeztünk oda, Endre jött a korláthoz, és Melinda is megérkezett pár perc múlva. A bemutatás után ért a meglepetés: Endre mondta Melindának, hogy vigyen be engem a szentélybe. Így felmehettem vele a pagodába, és szóhoz sem tudtam jutni, hogy ott ülhettem együtt a szerzetesekkel, tolmácsokkal és zenészekkel. Belülről vehetek részt a medjugorjei szentségimádáson! Alig tudom leírni azt a hangulatot, lelkületet, amit onnan belülről élhettem át.

Itt fent a pagodában sorban égnek a gyertyák a hosszú asztalon, középen a tündöklő, ragyogó Oltáriszentség. Kívül a több ezer ember, a háttérben a fekete égbolt. A levegő illatos, és megkezdődik az ünnep. A gitáros fiúk elkezdik a dalt, felzendül Melinda varázslatos hegedűszólója, és nekem már folynak a könnyeim, és akkora boldogság tölt be, hogy vajon el tudom viselni?

Édesanyám, köszönöm Neked ezt az elmondhatatlan ajándékot! Ezzel fogadsz itt Medjugorjében!

2004. június 24.

Reggel fél 8-kor indultunk a busszal Siroki Brijegre. Ott Jozó atya előadása és szentmise volt. A végén áldást is kaptunk. Délután két csodálatos program volt.

A fiúk a Cenacolo-ban

Fél 2-kor indultunk fel a Cenacolo-ba. Ez olyan fiúk közössége, akik a drogból gyógyultak ki az Istenben való hit által. Egy olasz apáca, Elvira nővér alapította a Cenacolo-t kb. 20 évvel ezelőtt. Több országban vannak közösségi házaik. Beültünk egy szabadtéri sátorba, majd megérkezett két fiú, Krisztián és Ivica. Ők mondták el a gyógyulásuk történetét, és tettek tanúságot Isten-hitükről. Szinte hihetetlen volt látni, mivé alakultak, támadtak fel drogtól tönkretett életükből. Krisztiánnak sugárzott az arca, ahogy beszélt az életükről. Hát igen: az igazi csodák mindig belül történnek az emberben. Elmondta, hogy itt semmiféle gyógyszeres kezelést nem alkalmaznak az elvonásnál, hanem egyetlen gyógymód van: rengeteg Rózsafüzér-ima, munka, és egy állapotszerű önmegerőszakolás. Csak így tudnak megszabadulni a drogtól. Amikor belép a közösségbe valaki, kap egy „őrangyalt”: ez egy olyan fiú, aki régebben él ott már, és alkalmassága folytán kiválasztják erre. Ő minden lépését követi az újoncnak, állandóan vele van. Együtt szenved, sír vele. Ha kell, dolgozik helyette. Küzdelmes időszak ez mindkettőjük életében.

Utána bementünk a kis üzletükbe, ahol a saját maguk készítette képeket, könyveket, tárgyakat árulták. Én vettem egy kis egy-tizedes rózsafüzért fából. Akárhányszor kezembe veszem, mindig eszembe fognak jutni ők is.

A kis hegyen

A Cenacolo-ból elindultunk gyalog a Podbrdo-ra. Ez a „kis” hegy, a Jelenés hegye. Keresztút és Mária-szobor van rajta. Ezen a hegyen jelent meg legelőször a Szűzanya a látnokoknak. Éles sziklákon mentünk fel. Mi tagadás, otthon féltem tőle, de testvérem biztatása teljesen megnyugtatott: „A Szűzanya vár ott fent téged. Nem akárki. S ha Ő vár, akkor van olyan, hogy nem tudsz felmenni?” Ahogy magam előtt felnéztem a vöröses kövekre, valami védelmet és biztonságot éreztem. Másra számítottam. Amikor az utolsó stációhoz érkeztünk, ott mindenki letehette az élete terheit jelképező köveket és imádkozhatott. Én csak magamban döbbentem rá: „Jézusom, én elfeledkeztem a kövekről. A nehézségeim feladatot adnak, és erőt jelentenek, a továbbhaladás lehetőségét Feléd, és semmiképpen nem lehetnek olyanok, melyek agyon nyomnak súlyukkal. Amikor szíved öröme az én szívemben van, akkor szinte nem is érzem őket, amikor pedig nehezebbnek élem meg, akkor nincs mese, ha kell, erőszakkal kell hinnem ebben: „Mi ez az örökkévalósághoz képest?” Jézusom, hiszen nekem nincsenek is köveim. Kavics nélküli cipő ugyan nem létezik a Földön -mondtad a Feri bácsin keresztül, -de ezeket nem akarom magamtól elválasztva letenni Eléd, mert megtapasztaltam, hogy amíg szeretlek Téged, a keresztem nagyobbik részét mindig Te viszed.

A Mária-szobornál, amely teljesen ugyanolyan, mint a lenti, a templom-kert bejáratánál lévő szobor, imádkoztunk, és letettem az itthon írt levelemet a Szűzanya lábához.

Gyalog mentünk haza Zoltánnal a szállásra. A többiek a templomhoz mentek, részt venni az esti szentély-programon, mi ezt most elhagytuk.

A Podbrdo tetején

Siroki Brijeg

2004. június 25.

Péntek volt ma, és Zoltán javaslatára (magamtól talán nem tettem volna meg ) kenyéren és vízen böjtöltünk. Ma volt a Mária-jelenések évfordulója.

Változott a program, a Krizsevác helyett délelőtt a Béke Oázisba gyalogoltunk el és szerettünk volna bemenni oda, de valamiképpen félre tájékoztattak bennünket, és zárva volt. Úgyhogy egy hatalmasat sétáltunk a melegben, de legalább jót beszélgettünk Edittel, akit nagyon megszerettünk az út alatt. Az ember törli ezt a szót a szótárából, hogy: „hiába”. Az Isten jelenlétében semmi sincsen hiába, mindenben meg lehet találni, meg lehet látni azt, ami gazdagító.

Visszamentünk a sárga házhoz, ahol magyar nyelvű szentmisén vettünk részt. Előtte egy kellemetlen élményben volt részem, ez volt Medjugorjében az egyetlen, aminek nem örültem. Még sosem láttam ilyen módon megszállott embert, szinte fizikailag lettem rosszul. De arra gondolok, hogy Jézus ezt a nőt is kimondhatatlanul szereti, és szabad akarattal látta el őt is. Akaratlanul tolult fel bennem a kérdés: miért kellett még ezen az áldott helyen is ilyen negatív érzést átélnem, de Jézus rögtön válaszolt is: „A Föld soha nem lehet Mennyország. Még itt Medjugorjében sem.”

A délután csodálatos volt. A busz elvitt minket a vízeséshez. Ilyen lehetett a táj, amikor a Föld még Paradicsom volt. Zoltán át is gyalogolt benne a túlsó partra, és gyönyörű volt az a pár óra, amit ott eltöltöttünk.

Este 6 órára visszamentünk a templomhoz, kezdődött a Rózsafüzér. A Szűzanya minden este 18 óra 40 perckor jelenik meg, ilyenkor minden megáll, és mindenki csendben marad néhány percig. Amikor első napon ez történt, a jelenés idejében Melinda hegedűszava csendült fel, s ez egy megható, benső jellé vált számomra, hogy ne hagyjam abba a hegedülést, gyakoroljak, mert ez számomra is egy talentum, egy boldogító képesség, ha az Istenért használom fel. Nagyon érdekes volt ennyi nyelven hallani az Üdvözlégy Máriát. Mindkettőnknek annyira, de annyira tetszett az olasz nyelvű, hogy Zoltánnal elhatároztuk, hogy valami módon itt Medjugorjében megszerezzük a szövegét.

Mária a felhőben

2004. június 26.

Míg élek, felejthetetlen nap. Ma reggel elindultunk, hogy megmásszuk a Krizsevác-ot, a „nagy” hegyet, a Keresztúttal. Számomra ez az út, ez a hegy Jézust jelentette. A „kis” hegy után már nagyobb bizalommal tudtam nekivágni. Mivel nem volt semmi különleges vágyam vagy problémám, amiért felajánlhattam volna ezt az utat, így nem kevesebbért, mint az örök életemért akartam felmenni.

A Krizsevác terepe egy nehezen járható terep volt, nagy sziklákkal. Két meglepő dolgot éltem át, míg mentem rajta. Az egyik, hogy a félelemnek, aggodalomnak a legkisebb szikrája sem volt bennem. Ez azért volt különös, mert gyerekkoromban az összes osztály-kirándulásról elmaradtam, mert irtóztam a hegymászástól. A másik dolog, ami érdekes volt, hogy ezt a nehezen járható terepet nem volt nehéz megtenni. Csak annyit kellett tennem, hogy felelősséggel, óvatossággal, figyelmesen nézzek mindig oda, ahova lépek, a többi az Isten dolga volt. Azt éltem meg, hogy nem volt útban az Út (HANG), és ez nagy örömmel töltött el. Még mielőtt elindultunk volna, az a HANG-gondolat jutott erősen az eszembe, hogy: „Ha szeretsz Engem, és együtt menetelünk, akkor nem mondod azt, hogy: nem megyek tovább Veled az út nehézsége miatt.”

Zoltánnak támadt a gondolata, hogy most talán lesz alkalom rá, hogy leírjuk az olasz nyelvű Üdvözlégy-et. Biztosan lesznek a hegyen olasz zarándokok, megkérünk valakit, hogy segítsen. Pár perc múlva tényleg jött lefelé egy csoport, megütötte a fülünket az olasz nyelvű imamormolás, beszéd. Odamentem egy lányhoz, és gyér olasz tudásommal megkértem, hogy írja le nekünk az imádságot. A hibákat kijavította abban, amit addig magamtól leírtam, és befejezte a végéig. Úgy örültünk ennek az ajándéknak is. Egy kicsit még az írása is hasonlított az enyémhez.

Jézus a Krizsevác kövében Kilátás a Nagy-hegy tetejéről

A hegyre felérkezve megláttam Jézus alakját egy felhőben, ahogy nem egyenesen, függőlegesen állt, hanem vízszintesen ráborult a tájra, a városra, az emberekre.

Felérve a hegy tetejére, ahol a nyolc és fél méter magas fehér betonkereszt áll, imádkoztam szeretteimért, testvéreimért, mindazokért, akik nem tudtak ide eljönni, de elhoztam őket a lelkemben.

Zoltánnal egy kicsit különváltunk a csoporttól, egy fa árnyékában ültünk le. Ahogy hosszan néztem a keresztet, egyszer csak nagy erővel és szeretettel jutott eszembe a Feri bácsi. Olyan hála töltött be Őérte! Az ő áldott, hűséges munkája, mellyel a HANG-ot megfogalmazta, a legjelentősebb az életemben, és a legtöbb, amit ember nekem adhatott és segíthetett ezen a földön.

Délután 3 óra körül indultunk le a hegyről, nagyon jó hangulatban, örömben. Eszembe jutott a HANG második kötetéből a Keresztút, milyen jó lett volna, ha előbb eszembe jut, és elolvasom még itthon.

A Krizsevac-járás sok gondolatot idézett fel, de a legszebb és a legfontosabb talán az, amit testvérem mondott: Ezek a sziklák, hatalmas kövek a kőszíveket jelképezik, melyek Jézus földi útját végigkísérték, melyektől annyit kellett (és kell ma is) szenvednie. A sziklautat szegélyező dús erdőről pedig az jutott eszembe, hogy: „a belül zöldellő ág még akkor is irigylésre méltó, ha külső viharok cibálják ágait.”

Reggel fél 8-tól este fél 7-ig szinte egyfolytában gyalogoltunk, ekkor értünk vissza a panzióhoz. Zoltánnal úgy beszéltük meg, hogy erre a napra bőven elég lesz a Krizsevác, az esti szentély-programon nem veszünk részt. Amikor elégedetten a szállásra értünk, ott Endre azzal fogadott, hogy Melinda vár a szentség-imádás előtt a múltkori helyen. Jaj, ez nem lehet igaz. Mégis vissza kell menni a templomhoz, egy ilyen nap után? Majdnem elsírtam magam, de a Szűzanya halkan megszólalt bennem: „Szeretnélek megajándékozni.”

Mit volt mit tenni, lezuhanyoztunk, megvacsoráztunk, kicsit pihentünk, és Zoltánnal visszasétáltunk a félórás úton. Melinda jött 9 óra előtt, de a szentség-imádás csak 10 órakor kezdődött. 10 óra előtt egy-két perccel befutott újra Melinda, és Endre is ott volt a korlátnál, mert el akart búcsúzni tőle. Nem reméltem, hogy újra bemehetek Melindával a szentélybe, de Endre mondta, hogy dehogynem, s Melinda is intett, hogy menjek utána. Igen ám, de ez alkalommal az őrök valamiért megmakacsolták magukat, és elállva az utat előttem, nem engedtek be. Hát most mi lesz-gondoltam magamban-, nem tudok bemenni. A következő pillanatban egy taszítást éreztem a hátam közepén, és belódultam a korlát-kapun. Olga hangját hallottam mögöttem, ahogy az őröknek mondja: „Mit akarnak, mit akarnak? Violinistá!” Oly boldog, oly hálás voltam neki! Olgának köszönhetem, hogy a búcsú-est szentségimádását ugyanarról a fantasztikus helyről élhettem végig, mint az első napon. Zoltánnal a közbülső napokon azért sem vettünk részt ezeken az eseményeken, mert kicsit tartottunk tőle, hogy másodszor, harmadszor már biztosan nem tudnánk ugyanazt átélni, mint legelőször. Ez a búcsú-szentségimádás viszont nemhogy ugyanazt az élményt adta, hanem ha lehet, még túl is szárnyalta.

Együtt Melindával

A végén kinyitották a kapukat, az emberek tódultak fel a pagodába és körbevették a zenészeket. Még a szerzetesek is táncra perdültek. Zoltán is feljött, óriási öröm volt az ő arcán is. Hihetetlen fiestává nőtt a hangulat. Melinda alig tudott kimenekülni velünk, hogy címet cseréljünk, és elbúcsúzzunk egymástól. Ez volt a Szűzanya búcsú-ajándéka nekünk itt Medjugorjében. Most már értem, hogy miért akarta, hogy visszamenjünk a szentélyhez.

A két felejthetetlen szentségimádás az első és az utolsó napon méltó és fenséges keretbe foglalta a medjugorjei napokat. Így, ezzel volt teljes az örömünk. Az az öröm, amely a legkevésbé sem a világ öröme, hanem egyes-egyedül a szív öröme, mely nem bódultság, narkotikum, hanem egy józan extázis, ünnep az Istenben, Jézusban, együtt a Szűzanyával.

2004. június 27.

Reggel bepakoltunk a buszba, és bementünk a templomhoz, még egy utolsó szentmisén részt venni. Magyar nyelvű nem volt, és én csudára szeretem az ilyen „értelmes” dolgokat, mint például részt venni egy olyan szentmisén, melyből egy kukkot sem ért az ember. Nem baj, átmentünk a kis kápolnába, ott gitáros mise volt, legalább a zenét „értettük”. Egyébként még a nyelvet sem ismertük fel, a végén tudtuk meg, hogy egy belga misén vettünk részt.

Itt gyógyult meg Feri bácsi lába

Ebben a kis kápolnában gyógyította meg a Szűzanya annak idején a Feri bácsi lábát. Amikor a hegyről lefelé jövet szilánkosra törött a lába, és az ottani orvos azt mondta, hogy ebből nem lesz többet láb, a Feri bácsi kérte, hogy a jelenés idejében vigyék be a kápolnába. Nem kért ő semmit, nem gondolt ő semmire. Egyszer csak azt érezte, hogy forr össze a lába, és teljesen meggyógyul. Örömében ugrálni kezdett: „Meggyógyult a lábam, meggyógyult a lábam!”

Délben indultunk a tengerpartra, ott 4-5 nagyon kellemes órát töltöttünk el. Andrásékkal nagyon összebarátkoztunk, sokat beszélgettünk, viccelődtünk, fényképeztünk.

A tengerparton Andrásékkal

Este fél 7-kor indultunk haza Magyarországra. Autóbuszon éjszakázni, ilyet még nem próbáltam, és elég keserves volt. A Krizsevac ehhez képest egy kényelmes út volt, mondhatom.

2004. június 28.

Reggel pontban 8 órára érkeztünk vissza a budai Skála parkolójába, ahonnan elindultunk. A lelkünkön mintha egy szűrő réteg lett volna, amin szinte semmi nem tudott beáramlani az itteni világból.

Medjugorjében különösen sokat lehetett tanulni az Istenről, s az Istentől. Igen, mert ott szinte „kézzelfoghatóan”, közvetlenül tapasztaltuk meg, hogy milyen az Isten szeretete. Mennyire szelíd, háttérben maradó, észrevétlen, tapintatos, ugyanakkor nagyon valóságos, és mindent áthat. Valóságosabb, mint a világ léte. A földön a legszelídebb ember is mennyire durva, szinte erőszakos Őhozzá képest.

Medjugorjéből visszatérni: ez kicsit olyan, mint mikor az átkerült embernek vissza kell térnie a testébe, s a földre. Nem akar visszajönni, nem kívánja ezt a világot. Érthető.

De várnak a feladatok, s amiben részünk volt az elmúlt napokban, azzal kezdenünk kell itt valamit.

„Akinek sokat adok, attól sokat is követelek” -mondja Jézus a HANG-ban, s ez nem elriaszt, hanem éppen ellenkezőleg: a legnagyobb boldogsággal tölt el. Igen, mert ez az IGAZSÁG. Amen.