Vissza az előző oldalra Főoldal


"Miként egy jól töltött nap után boldog álom következik, úgy a jól eltöltött élet után boldog halál vár."

Leonardo da Vinci

R. Dahlke: A halhatatlanság
- A testünkkel szeretnénk elérni -

Az oldal nyomtatása

Egy olyan életben, amely teljességgel a formára, a kinézetre és a tekintélyre irányul, nem csoda, ha végül az ember görcsösen kapaszkodik mindenbe. Az anyagi javakra való összpontosítás oly megerőltető, és végső konzekvenciáit tekintve oly eredménytelen, hogy végül az az érzés motoszkál az emberben, hogy nem lehet ez minden.
Ebből a szemszögből érthető a halál szélsőséges tagadása, miként azt mindenekelőtt az USA-ban megfigyelhetjük. Amerikában a holttesteket speciálisan képzett kozmetikusok sminkelik fiatalosra, hogy a halál keze nyoma ne látszódjék az arcukon. Mások arról rendelkeznek, hogy holttestüket fagyasszák le - abban a csalóka és bolond reményben, hogy valamikor a távoli jövőben majd felolvasztják őket, és tovább élhetnek.
Akinek az élete az anyagiak körül forgott, és soha nem törődött tudati fejlődésével, annak számára a test és a tetem közötti különbség talán fel sem fogható. Az ilyen emberek számára mindenképpen reménysugár látszik megcsillanni, hallván, hogy a kutatóknak sikerült emberi sejteket klónozniuk. Tudományos szempontból legalábbis újragondolandó rég elhunyt emberek feltámasztásának lehetősége.
Tényleg ilyen messzire merészkedünk majd? Amint a kutatók rendelkezni fognak a megfelelő technikával, akkor bizonyára alkalmazni is fogják. A politikusok természetesen azért építtették meg az első atombombát, hogy soha ne kerüljön sor a bevetésére, de nem lennének politikusok, ha adott szavukhoz és ígéreteikhez tartanák magukat. Mi pedig nem lennénk emberek, ha szorongásunk érdekében végül nem hoznánk meg minden áldozatot. Ennélfogva, a klónozás technikájának területén is, ha majd egyszer átszakad a gát, a mindent jobban tudók hamarosan követni fogják a példát. A megfelelő törvények pedig, amelyek a technikával való visszaélés megakadályozására hivatottak, ez esetben szintén gyorsan módosíthatók.
Az evolúció sokféleségének trendjével szembehelyezkedve ezzel megint egy lépést tennénk az amúgy is mindenütt kirajzolódó egyhangúság irányába. Képletesen szólva a régi emberi génprogramnak egyre újabb és újabb kiadásai jelennek majd meg. Ugyanakkor ilyen jövőbeli forgatókönyvek nélkül is meglehetősen előrehaladt a halál elfojtása, s ez komoly problémákat okozhat.
A halállal kapcsolatos gondolatok teljes elfojtása pontosan beleillik a modern menedzserideológiába, amely szívesen teszi meg önmagát minden dolgok mértékévé. De, még ha az utolsó pillanatban kiragadunk is néhány szervet a halál karmaiból, hogy haldoklókba ültessük, továbbéléshez segítve őket, a halál hatalmát ezzel még nem törjük meg. A legmodernebb intenzív osztályokon sem ünnepelhetjük az emberek, pontosabban az orvosok legrégibb "ellensége" felett aratott valóságos győzelmet, így a modern ember más stratégiát alakított ki.
Hárítjuk a halált, s amennyire csak lehetséges, kiszorítjuk látóterünkből. Így viszont nem vesszük észre azokat a nagy lehetőségeket, amelyeket az élet végső stádiuma kínál. Mivel azonban manapság az összes többi nagy változással konfliktusban élünk, kezdve a fogantatástól a születésen és a pubertáson át egészen a változás éveiig, a végső, nagy átalakulással kapcsolatos problémáink talán csak kevésbé szúrnak szemet. Mindenesetre a halál a modern ember számára egyre kevésbé jelent megoldást, még kevésbé megváltást.
A németek jelentős része már nyilvánvalóan nem hisz abban, hogy meg kell majd halnia. Arra a kérdésre, hogy hol halnának meg szívesebben, odahaza vagy egy klinikán, közel 90% azt válaszolta: "Ha meg kell halni, akkor inkább odahaza." Ezzel a megfogalmazással: "ha meg kell halni…", elárulják, hogy voltaképpen mennyire kevéssé hisznek a halál realitásában. Ami első pillantásra kollektív elbutulásnak tűnik, valójában a modern társadalom masszív hárítási stratégiájával állhat összefüggésnek.
Minden elfojtással az igazi baj az, hogy aktivitása az "árnybirodalomban" fokozódik. Így a halál is ott bukkan fel, ahol a legkevésbé gyanítanánk: a nap legszabadabb és így állítólag legszebb időszakában, a szabadidőnkben, a legjobb pillanatban - értsd: adásidőben. A televízió képernyőjén a lehető leglátványosabb módokon jelenik meg minden csatornán, s diadalittasan tobzódik számtalan, többnyire kegyetlen fellépéseiben. A filmesek és a televíziós szerkesztők estéről estére ünneplik a halált, s az a legkülönfélébb változatokban hatol be titokban, de a tévépolgár számára mégiscsak megnyugtató módon a kényelmesen berendezett lakószobába. Ő ugyanis lazán hátradőlhet a karosszékében, és elmerenghet azon, hogy ővele bizony mindez nem történhet meg. Nézőként nem kell azzal számolnia, hogy a gépfegyversortűz szitává luggatja, vagy hogy egy autós üldözés során odavész. Ha éveken, sőt évtizedeken át estéről estére élvezettel csüng az ilyen jeleneteken, élete végén - úti csomagjában látványos haláljelenetek ezreivel - mégis rettentő felkészületlenül fog majd ott állni a túlvilágra vezető út küszöbén. A mozi és a televízió az árnyékvilág végrehajtóiként segédkezik, amely, ha a krimiket és a horrorfilmeket betiltanák, bizonyosan más síkokon nyomulna be tudatunkba.
A halálnak a kórházakba történő egyre gyakoribb száműzetése oda vezet, hogy egyre kevesebb ember éli át hozzátartozója halálát. A megkérdezettek imént említett 90 %-ának határozott kívánságával ellentétben a halál színhelye napjainkban túlnyomórészt a klinika. Az érintettek többsége ott kénytelen átélni a vég kezdetét, és nem is egyszemélyes, hanem leggyakrabban sokszemélyes kórtermekben. Mihelyt az egyik betegtárs észreveszi szomszédjánál a halál közeledtét, csöngetnek a nővérért, aki aztán az ágyat a haldoklóval együtt kitolja a kórteremből. Ha mindez általában nem tudatosul is, a haldoklókat a szó legszorosabb értelmében "kitoloncolják", saját, megszokott környezetükből előbb egy kórterembe, majd onnan a fürdőszobába vagy valamelyik folyosóra.
Haldoklószobák kialakítása még a legmodernebb klinikák terveiben sem szerepel, de ha akad mégis egy-kettő mutatóba, akkor azok a kivételek. Üres szobák a mai kor amortizációs törekvéseivel nem egyeztethetők össze, és így nemritkán a fürdőszoba lesz az utolsó kijárat, a halál egyre jobban elidegenedik tőlünk. Még ha igyekeznénk is értesíteni a hozzátartozókat, nem mindenki érhető azonnal el, így olykor senki nincs jelen, hogy végigkísérje a haldoklót ezen az utolsó, nagy változáson. Az orvosoknak és a nővéreknek nincs idejük a haldoklóval foglalkozni. Nem szólva arról, hogy ki sincsenek képezve erre. Az orvosegyetemi tanulmányok során egyetlen szemináriumi óra sem foglalkozik azzal, miként könnyíthetünk lelkileg a haldoklón. Saját szemszögükből az orvosok a halált vereségnek tekintik, és egyáltalán nem tartják magukat illetékesnek ezen a téren. Már az orvosi nyelv ficamai is inkább árulkodnak erről a dilemmáról, mintsem hogy elrejthetnék. Moribundus-ról beszélnek, amikor egyik betegük haldoklik, vagy azt mondják, hogy ebben vagy abban a kórteremben exitált valaki. (lat. exitus = kijárat, vég).

Szervátültetés

Az utóbbi évtizedekben a szervátültetések révén a halál újszerű módon került az orvosok érdeklődésének a középpontjába. Így egynémely haldokló mégiscsak újra fontossá válik, pontosabban nem ő, hanem még működő szervei. Jellemző módon a gyógyszeripar, amely a transzplantációkhoz, így az immunreakciók csökkentéséhez szükséges készítményeket előállítja, orvosi szemináriumokat szponzorál, amelyeken azzal foglalkozik, hogy miképpen lehet a hozzátartozókból a legtapintatosabban, ugyanakkor a legnagyobb hatásfokkal kikényszeríteni a "szervek kitermeléshez" szükséges beleegyezést.
De ugyan ki lenne hajlandó nálunk anyagilag támogatni a haldoklók segítését célzó tanfolyamokat? Kétségtelen, hogy mindenekelőtt a hospice-mozgalom, valamint publikációival Elisabeth Kübler-Ross - A halál és a hozzá vezető út című könyve magyarul is olvasható - úttörő munkát végzett a haldoklók segítése és a haldoklás folyamatának megértése terén, mégis a kezdeményezés még mindig az egyén kezében van. Ha kritikai pillantást vetünk a szervátültetésekre, mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy ezt a fejlődést a betegek kívánsága tartja lendületben. Szervátültetéssel valóban sok élet hosszabbítható meg, és sok, igen súlyos beteg számára a transzplantáció az egyetlen túlélési esély. Így az orvosok végső soron a korszellem megvalósításához nyújtanak segédkezet, hiszen olyan világban élünk, amelyben le kell győzni a halált, s még mindig inkább kitépünk a markából egyes emberi testrészeket, mintsem hogy méltósággal elismerjük.
Mindebben az a félelmetes, hogy egyre több beteg egyre több szervet igényelne, s egyáltalán nem hal meg például balesetben annyi fiatal, hogy ez a szükséglet kielégíthető lenne. Ezért az orvosok potenciális betegeik nevében is olyan törvényeket követelnek, amelyek több szervkivételt tennének lehetővé. Ámde a halál hárítása a népesség körében azt eredményezi, hogy az 5 %-ot sem éri el azoknak a száma, akik már életükben beleegyezésüket adják a szervadományozáshoz. A legtöbben ezt a problémát is olyan messzire tolják ki, mint általában a meghalás kérdését. Aki nem hisz a halál erejében, s tudat alatt halhatatlannak hiszi magát, természetesen a szerveit sem fogja rendelkezésre bocsátani.
Ehhez vegyük még hozzá, hogy ma már egyáltalán nem tudjuk megmondani, mikor hal meg egy ember, és mikor tekinthető valóban halottnak? A szív leállása a hightech medicina vívmányainak köszönhetően régen nem számít a halál jelének. A manapság széles körben elfogadott agyhalál - kritérium sem problémamentes, mert tényleg előfordult már, hogy emberek minden EEG-tevékenység megszűnése után is visszatértek az életbe, például súlyos barbiturátmérgezést vagy jéghideg vízben bekövetkezett fulladást követően. Valóban, pontosan ez a reménysége azoknak is, akik lefagyasztatják testüket. Természetesen az a néhány ezer holttest, amely jéghideg, folyékonynitrogén-koporsójában várakozik, semmiféle agytevékenységet nem mutat már. De ugyanilyen természetes, hogy mégsem lehet testükből egyetlen szervet sem kiemelni, hiszen a jelöltek életükben mégiscsak a legkomolyabban gondolták, hogy szerveikre egyszer még nekik maguknak lesz szükségük.
Egy teológusokból, filozófusokból és jogászokból álló tudós társaság különböző megfontolásokból kiindulva nemrégiben a transzplantációs medicina létalapját kezdte piszkálni, amennyiben kétségbe vonta az agyhalál elméletét. Azóta már néhány orvos is elhatárolódott tőle. Ezzel a lépéssel azonban közvetve és kimondatlanul azokra az orvosokra vetnek igen rossz fényt, akik ezen elv alapján végzik a szervátültetéseket.
Az agyhalál elmélet hívei ezzel szemben előszeretettel hivatkoznak arra, hogy az agyhalál a tudat megszűnését jelenti, ami persze az archetipikus orvoslás szemszögéből hajmeresztő feltételezés. Ez annyit jelentene, mintha egy televíziókészülék elromlása együtt járna a tévéprogramok megszűnésével. És ha csupán az agyhoz kötődő tudat tenné az embert, nyomban fel kellene tennünk azt a kérdést is, hogy akkor milyen eljárással ültethető át az agyszövet, miként erre például a Parkinson-kór esetében embrionális agyszövetek beültetésével már történt kísérlet. Azonkívül, kényszerítő erővel következne ebből, hogy a vetélésben való orvosi közreműködést minden körülmények között megtagadjuk, mert az agy az elsők között alakul ki a magzatban, s a terhesség harmadik hónapjában olyan szinten van, hogy már álomképek feldolgozására is képes.
Éppoly kevéssé tudjuk tisztázni tehát, hogy mikor tekinthető az ember végleg halottnak, mint azt, hogy mikor kezd élni. A spirituális filozófia szerint az élet nem a fogantatással kezdődik, és nem a halállal végződik, hanem az élet van. A halhatatlan lélek a fogantatáskor fokozatosan birtokba veszi a testet, mint lakot, majd végül újra elhagyja. Hogy ez pontosan mikor történik meg, természettudományos módszerekkel talán soha nem fogjuk tudni megállapítani. Egy általános érvényű meghatározás ezért végső soron mindig ködös marad.
Mindamellett az orvosok jogi biztonságban szeretnének dolgozni számos elgondolásuk megvalósításán az életnek ezekben a homályzónáiban. Ezt a biztonságot a jogászoknak kell megadniuk számukra, holott a jogászok képesek erre a legkevésbé, s orvosi szakvéleményekre várnak, amelyek következésképp csakis szubjektívek lehetnek.
E bizonytalanságok dacára nap mint nap végeznek szervátültetéseket német klinikákon. Több mint ezer embert sikerült az elmúlt évek során "kibelezni" minálunk, és ennél lényegesen több embernek volt ebből haszna - a szónak abban az értelmében, hogy sikerült elodázni haláluk óráját. Mindazon kifejezések, amelyeket ebben az összefüggésben használunk, borzalmasak füleinknek, hiszen a mészárosok vagy a vadászok szaknyelvéből származnak. Márpedig az orvosok sem az egyikkel sem a másikkal nem kívánják azonosítani magukat.
Jogi téren is számolniuk kell azzal az orvosoknak, hogy a törvényalkotók gyanakvással nézik a szervek felkutatására irányuló vadászszenvedélyüket. Az "érdekkonfliktusok" elkerülése céljából soha nem azok az orvosok állapítják meg a donor halálát, akik a szervkivételt végzik. A kivételt végző orvos csoport tagjai mindezen esetekben valóban érdekkonfliktusba keverednek, mert megszokott orvosi tevékenységükkel ellentétben a páciens mihamarabbi halálában kell reménykedniük, hogy munkájukat elvégezhessék. A jogi szabályozás a törvényalkotó nyilvánvaló félelmét, mintegy hátsó gondolatát mondja ki arra vonatkozóan, hogy orvosok pusztán önmagukra hagyatkozva akár túl korán is kimondhatják a halál beálltát azért, hogy mihamarabb hozzájuthassanak az igényelt szervekhez. Önmagában is felháborító gyanú ez, amit az egész orvostársadalomnak a legsúlyosabb sértésként kellene kezelnie. Legjobb tudomásom szerint azonban mind ez ideig senki nem zaklatta fel magát emiatt, még az orvostársadalom máskor olyannyira érzékeny képviselői sem. Márpedig ennek csakis az lehet az oka, hogy az élet elmúlására legszívesebben nem is gondolunk, hanem lehetőleg elfojtjuk.
Az orvosi dolgokban járatlan ember ismereteit meghaladja minden olyan döntés, amelyet a szervátültetés kérdésében hoztak, s megütközéssel fogadja már a legegyszerűbb kérdéseket is. Az agyhalál állapotában lévő donort például a szervkivétel előtt narkotizálni kell, hogy elkerüljük a fájdalomokozást. Hogyan lehetséges azonban, hogy valaki, aki állítólag halott, fájdalmat érezzen? Vagy mi az oka annak, hogy az orvosok a hozzátartozókat, miután azok beleegyezésüket adták a szervkivételbe, csak vonakodva engedik a donor közelébe? Csak nem azért, mert a vérbő, nagyon is "elevennek" látszó "halott" láttán netán meggondolnák magukat?
Az egész forgatókönyv akkor válik igazán hátborzongatóvá, ha például arra gondolunk, hogy Münchenben Thurn und Taxis hercegének, Németország egyik leggazdagabb emberének "kell" egy szív, akkor meglepő módon azon nyomban akad egy. Amikor a donor szíve leáll, haladéktalanul ott a következő az újabb cseréhez. Csak ezután szabad a hercegnek meghalnia. Még ha nem sajnáljuk is a hercegtől az összesen három szívet, a kérdés akkor is kérdés marad: vajon a kezelőorvosok a herceg számos erdei munkása közül bármelyiknek találtak volna ilyen gyors egymásutánban két méregdrága beültethető pótszívet?
Az a körülmény, hogy az ilyen kérdésekben amúgy nagyon is érzékeny közvélemény ezt a kérdést megkerülte, sőt még a sajtó is meglepő nagyvonalúsággal feledkezett meg róla, az elfojtással állhat összefüggésben.
Természetesen egészen más témák is megbújnak itt a háttérben. E példa alapján mindenki képet alkothat magának arról, hogy milyen nagy beleszólása van a pénznek többek között az orvoslásba is. Akár bele is borzadhatunk, jóllehet egy olyan társadalomban, amelyet minden területen a pénz kormányoz, ez az összefüggés végtére nem is annyira meglepő.

Forrás: Rüdiger Dahlke: Mitől beteg a világ? Magyar Könyvklub

Vissza az előző oldalra Főoldal

Információ

E-mail: Web-Hang
Telefon/üzenetrögzítő: (1) 262 7177
Fax: (1) 431 7657
Mobil: 06-30-202 5553